Léböjtnapló. Sándor Anikó, a Camino-kötetek szerzője eljött és megírta… Bevezetés

Én magam is nehezen hiszem el, mekkora fába vágtam a fejszémet! Hamarosan elkezdem ugyanis életem első léböjt-kúráját!

Sokszor gondoltam rá, hogy egyszer ki kellene próbálni, de mostanáig nem volt hozzá elég bátorságom. Méghogy egy teljes hét evés nélkül! És még a reggeli capuccinómról is le kellene mondanom? Az evés nélküli élet gondolata ijesztőbbnek tűnt, mint annak idején a 800 kilométeres gyaloglásé az El Caminón.

Sokan nem is gondolják rólam, én lélekben egy igazi hedonista vagyok. Fontosak számomra a szép tárgyak, a jó ízek, a különleges ételek. Így talán belátható, hogy mekkora elszánás részemről a döntés, hogy egy hétre lemondok a szilárd élelemről. Ám már alig van olyan számomra fontos ismerős vagy barát, aki ne fordult volna meg legalább egyszer valamilyen böjttáborban. Legtöbben rendszeresen járnak. Évekig elképzelhetetlennek találtam, hogy magam is csatlakozom valaha, de egy ideje azt látom rajtuk, hogy kisimulva, lenyugodva, olyan letisztultan érkeznek vissza onnét. Nem beszélve arról, hogy rájuk nézek és időben feldereng megváltozott sziluettjükről az évtizeddel azelőtti énjük.

Az utóbbi időben egyre inkább érik a gondolat, hogy változtassak táplálkozási szokásaimon is. A mérleg mind többet mutat, én pedig nem érzem jól magam a bőrömben. Mintha folyton cipelnék valamit, amit képtelen vagyok letenni… Kísérleteztem különféle fogyókúrákkal, de egyik sem tartott pár napnál hosszabban. Böjtölni is megpróbáltam – este hétnél tovább sosem ment az éhezés. Úgy éreztem, hiányzik valami, amiben megkapaszkodhatnék, amikor lankadok.

Mintha odafent már megint meghallották volna a sóhajomat: micsoda „véletlen“, pont ekkor futok össze egy régi kedves ismerősömmel, Ancival, aki – na mit gondoltok, hová készült éppen? Igen, igen! Egy léböjttáborba!

Meséli, hogy hosszú ideje, minden évben legalább egyszer böjtöl egy hetet. Olyankor pedig nemcsak lead pár kilót, hanem az egész teste új életre kel, és megtelik friss energiával.

„Olyan vagy, mint amikor megismertelek“ – bókolt neki a kedvese az egyik kúra után, és részemről ez a végső ért. Már írom is a jelentkező levelet.

Megértem, hogy ez a találkozás egyben üzenet is – eljött az én időm.

Most pedig tele vagyok izgatott várakozással. Hogyan fogom bírni? Eredményes lesz-e? Hogy érzem majd magam abban a Balaton közeli kis mesefaluban, amelynek Szólád a neve. Éjszakánként felébredek, és úgy várom az indulás napját, mint gyerekkoromban a karácsonyt.

Erős akarok lenni és kitartó!

Ismét próbára teszem az akaraterőmet, azért, hogy az egy hét után egy frissebb, energikusabb, vidámabb Anikó térjen vissza Budapestre, aki NEM UTOLSÓ SORBAN JÓ NÉHÁNY KILÓVAL KÖNNYEBB IS LESZ!

Kívánjatok nekem szerencsét!