Léböjtnapló Sándor Anikótól – 6. nap

Ez a sajttúra egyébként nagy tanulság számomra: már tudom, hogy csak olyan környezetben jó böjtölni, amilyenben most vagyunk. Evés szempontjából ingerszegény, ahol nem kell lépten-nyomon konfrontálódni azzal, hogy velem ellentétben mások esznek. Azt mondják, a legtöbb tábort szállodákba szervezik. Nos, én ott nem lennék képes végigcsinálni. A többiek azt mondják, ha majd én is olyan rutinos leszek, mint például ők, akkor majd az sem fog zavarni, de e pillanatban még nehezen tudom elképzelni. Hiszen emlékszem, a parton már a bezárt éttermek látványa, a pizzás plakátok is felkavarták a lelki békémet.

Lencseleves mustárral!! Hurrá!!! Ez a mai ebéd!!!

Ezt még lassabban eszem meg, hadd élvezzem minden pillanatát ennek a várva várt ételkölteménynek, ami ízletesebb most számomra, mint bármi, amit valaha ettem.

Délután még egy, az utolsó túra következik.

Közeleg a vége, és én szomorúságot érzek.

Pedig mennyire vágytam a pillanatra, amikor megint azt tehetek, és annyit a tányéromra, amit akarok!

Most mégis sajnálom, hogy holnap hazaindulunk. Ha valaki ezt mondja nekem a hét közepén, aligha hittem volna el, de maradnék még egy-két napot. Persze jobb lenne terített asztal mellett, de oké, zöldséglevessel is vállalnám…

Holnap reggel mindenki megméri magát, megtudjuk, ki mennyit adott le. Bár anélkül is érzem: nem szorít a farmer, és az arcom kisebb a tenyeremben.

Túlvagyok életem első léböjtkúráján!

Hasonlít ahhoz, amit érzek, mint amikor 2010 júliusában, az El Caminón, nyolcszáz kilométer gyaloglás után, megérkeztem Finisterrébe, a világ végére, hogy megnézzem, mi van utána. „Buen Camino!“ Jó utat, köszönt rám valaki. „De hiszen vége…“ - mondtam szomorúan. „Nem – válaszolta ő. – Soha nem lesz vége! “

Hát persze, hogy nem! Már csak egy évet kell várnom a következő Kenza léböjtkúrára. Mert itt leszek, az biztos!

Utóirat:

A hetedik napon:  mínusz 3 és fél kiló! (Valamint tizenegy új barát!)